A Tolvaj

A folyosón nevetgéltek, a teraszon ettek-ittak. A kapus a mûhely irányába mutatott, ahol éhezett valaki. Befordult táskástól, kabátostól. Víz a csapban.
A Tolvaj öregecske, hetven éves majdnem, papucsát húzva kicsoszog a konyhának nevezett házrészbe, megnézni elkészült-e az odatett étel. Ma esett az esõ, de reggel még nem esett, itthon maradt mégis, vasárnap csavarogni szokott a város körül. A múltkor elkapta az esõ és egy kávézóban várta meg a legközelebbi vonatot. Most jó, klasszikus zenét hallgat.Azt mondják, az ország déli részén ukrajnai hegedûs játszik. Még lehet jegyet foglalni. Mi is lenne? Utazás kocsival. Sok-sok utazás és még több utazás. Levelet írt az embereknek, aztán elhalasztotta, válaszoltak neki olyanok is, akiket ködnek vélt, õ elfelejtett ezekre ismét válaszolni. Szünet. Pulóverét legutóbbi áldozatánál felejtette. Elfelejtette a pulóvert, csak a ruhái közt keresgélt, mit is vegyen fel ráncos, szõrös horpaszát eltakarni. Azért is, mert hideg van. A sziú jól áll, a zoknit felhúzta bokáig, aztán visszatûrte, a gumis rész a rekeszizom reflexrészére került. Így hordtak szalagpapucsot a japánok. Einstein okosan tette a zoknikerülést. Õ is kerüli, viszont a vérkeringése gyenge, fiatal korában is épp ilyen volt, ilyen volt õ, mióta az eszét tudja s felteszi, még azelõtt is, csak...?van –e csak? Ilyen és kész. Igen, futott, erdõben, reggel, cigaretta elõtt, az a ház, fú, a tó alatt, víz alatt. Futással kezdte. Kinyitoptta az ajtót. Most is kinyitja az ajtót. Melege lett, szellõzzön a ház, a csülöknek is szaga van. Csodálatos dolog egy csülök. Tegnap még nem volt. Ma már van. A szent misztérium melléje a kenyér és kész. Megoldva a rejtelmek. Egy parfüm áll a csülök mellett. A fotelben egy lány, éhes. Tegnap találkozott vele az utcán.
- Mindjárt kész, még egy félórácska.
A lány hallgat, odaöntötték. Idõnként felnéz, követi a papucsokat, talpait maga alá húzza, õ is fázik, idõnként pedig a csülök irányába néz.
- Szereted a csülköt? Ma csülök van. De van még kenyerem. Víz...na várj, egy kis must, gyengécske, neked nem árt.
Mi van, mi van? Nem lehet tudni. Érdekes teremtés.
- Jövök.
Utcára megy, vaktában elõre, az emberek acára is figyel, de ebben az óriási, milliós városban ma is ugynolyanok az arcok, mint tegnap, tegnapelõtt. Szembenéznek veled, te, szembenéznek, és mégis a felõltõdre válaszolnak, ahogy elhaladnak. Persze rezzenéstelenül múlnak az órák. Mit tud itt kezdeni? Erre találkozik egy koldusasszonnyal. Értitek? Lehetett beszélgetni. Három napja emberi szót senkivel. A koldusasszony mûvésznõ, régi könyveket és képeslapokat árul a folyó mellett. Szép az arca. Öreg, akárcsak õ maga. Vagy csupán. A folyóparton bomlanak két hét múlva a rügyek. Hüvelykujjnyi rügyek hat-hétméteres platánokon. Szürke ég, mozgó foltokkal a szélük rojtos, sejtett felhõk. S már este van és a hasonló könyvesek összepakoltak. Mivel otthonhagyta a fiatal lányt, illendõ lenne valamit vinni. Rátestálva, hm, készített valamit a csülökbõl? Meghagyta? Meglépett, Mindegy.
- Remus, nem, nem mindegy, dehogy, itt van ez az asszony. Kikerül az ajándék is. Megállt a „kirakat” elõtt.
- Áh, érdekli valami?
Megfordult és vizsgálta a vizenyõs szemeket. Mennyit sírhatott! Elmosolyodott és kezébe vett egy fémlemezt. A túlnani katedrálist karcolták belé, hányavetin, vagy inkább kétségbeesett igyekezettel. Helyenként szétszaladtak a vonalak, az oszlopok düledeztek, a tetõ megvastagodott,a görög-keleti formák krumplik, és mázoltak is, fehér olajpöttyös.
-Ez tetszik?
Újra megfordult, szemöldökét felvonta, mosolygott. Mindegy.
- Igen.
-Vagy inkább az edény?
- Mibõl van?
- Fém, egyszerû fém, ilyen edényt harmincért adnak.
A széles, sodronyozott díszítés görögkehely alakú, két füllel, ívvel.
A templomokban ebbõl hintik a vizet.
-Ötért odaadom. Tízért kellene. Tízért.
-Tíz euróm van.
-Nincs tíz eurója, ugye? A koldusasszony szeme csillogott.
- Tíz euróm összesen van.
- Ötért. Honnan jön?
- Valóban máshonnan.
- Én is máshonnan.
- Pár hónapja vagyok itt. Ez végtelenül hosszú idõ ezen a helyen. Romániából jöttem.
- Itt marad.
- Nem. Holnap elmegyek.
- És tíz eurója van. Ez veszélyes. Szeretné?
Az edényt megfogta, kihajigálta belõle a fémtárgyakat. Ötért odaadom.
- Nem akarok rosszat magának. Hagyja.
- Odaadom.
- Nem. Nem tudok fizetni.
-Ne fizessen. Öt euróval veszélyes.
- Eladja másnak. Van nálam egy lány. Neki akartam valamit. Nem is biztos, hogy még nálam van.
- Mûvész vagyok. Ismerem a románokat, a romániaiakat. Kéregettem velük. A múltkor erre járt egy diák. Rajzzal akart fizetni, neki is adtam valamit, de nem kell rajz. Rengeteg papír van otthon. Mit csináljak velük? Adok egy parfümöt.
A kõröl, a könyvek szegletébõl négyzetes üvegcsét húzott elõ, félig telve sárga illatozással.
- Vigye el. Vigye, kérem. Neki.
- Nem tudok fizetni. Hagyja.
- Nem kell.
Eltete a parfümöt a bõrhátizsákba. Tíz lépés után visszafordult. Úgy lenne szép. Ment tovább, a járdaköveket nézve és talált egy felbontatlan ananászcukorkát. Felvette, kibontotta, tényleg cukorka volt benne. Visszacsomagolta és az oldalzsebbe rakta.
Az utcákba fémlapocskákat illesztettek, korongokat, el nem tudta képzelni, mi lehet, folyton ezeket bámulta, míg végül megkereste a fényesebb fehér korongot az égen.
- Csssst. Egyenesítsd ki a nyakad.
- Azt mondják, ez álmodozás, pedig a csillagokra bámulva könnyebben eligazodsz ezeken az utcákon. Egyszerûen csak követed az irányt. Jobb fele, a magas szobor fele, aztán az oszlop fele, már elkanyarodtál a folyótól. Van ajándékod. Íme egy virágüzlet. A földön cigarettacsikkel.
Marianna már nem volt otthon. Útközben elnevezte, arra az esetre, ha már nem lesz otthon. Ha otthon ül a fotelben, vagy az összes csülköt megette, vagy épp semmit, alszik, esetleg õ is klasszikus zenét hallgat, akkor megkérdi a nevét. Szeretné tudni, csak úgy. Ha akar, mondhat mást is, mint a tulajdonképpenit, ez itt a fontos, legyen megszólítható.
- Marianna, ne haragudjon, tegezhetlek? Marianna, miért épp? Már a reggel is szerettem volna megszólítani, meg is szólítottam, nem, az nem megszólítás volt, kis híján párbeszéd. Csak õ hiányzott belõle. Te Marianna, mondd meg a neved.Nálam maradhatsz, ha akarsz. Ehetsz is, ha van mit. Próbálok hozni. Vagy itt laksz? Jöhetsz.
A koldusasszonynak azt mondta, elutazik. Üres a szoba. Dehogy üres, limlommal tele. Ha itt van a lány, akkor más. Nem tudja, milyen, de az akkor van. Visszajöhet még. Hagy egy cédulát. Megnézte a bõrtáskát, a parfüm is- viszi. A legközelebbi találkozásig. Megnézte a csülköt. Kicsit megbontották a környékét. Evett, a többit egy lábosban az ajtó elé tette zacskóban, egy felirattal: annak aki elviszi. EBÉD.
- Nincs hûtõm! –nevetett, egy almát hántva a bicskával. Kell: fogkefe, váltóruha, péééénz...nem tudom. Még egy cetli: Elutaztam. Üdvözöllek. Ezt a kilincs fölé.



Végigdõlt az ágyon. Most érezte, sajognak a csontok. A nagylábujja alatti bog is csülök. Az izmok szétszedettek, egyenként fájnak az íntól a tapadásig, a nyalábok, a hat centi hosszú kvadricepszsejtek, van neki kvadricepsze? Fonnyadt, aszott. A lábkörmei kagylók, jakabkagylók rétegekkel. Igazgyöngy való beléjük. Csupa ín, nyüstölt kötélhalmaz. Bog. Felfeszíthetnék valamelyik állomás gerendáira, térkép, vízrajz, messzi folyók...
Úgy kell lennie, hogy megfordítja az ágyat. A lámpát a földre teszi. Egy papírra ráírja az órarendet. Arra kérték, hallgasson. Megpróbálja, mindent megtesz. Egy levél, kettõ, meg még kettõ. Ó, itt a vonatot trainnek hívják! Mást találtak ki. A fél feje neki is trennek hívja a vonatot. Fiatal korában az anyja gyakran mondogatta neki, ha látogatóba ment a barátaihoz: Hadd el, fiam, azoknak is elég bajuk van.
- De anyám, minek nézi a bajt? Azért megyek, örvendjünk.
- Azt te csak gondolod. Nem mutatják neked. Vigyázz, ne ülj sokat sehol.
Ilyenkor úgy elment otthonról, hetekre. Már huszonöt-harminc év között nem törõdtek vele. Aztán elment, eljött ide, nem ment többet haza, ahogy azelõtt. Õ se hitte volna magáról. Csavargott. Idõnként az apjával álmodott, aki szidta:
- Nem szégyelled magad? Meddig akarsz még ingyen élõsködni?
Ez a korai idõszakban. Réég. Most mosolyog ezeken az álmokon.Meddig -meddig? Még pár évig. Ingyen van. Máskor a helyszínek jutnak eszébe. Elfelejtette õket természetesen, menet közben rájött, semmi sem annyira fontos, hogy észben kelljen tartani. Ha annyira fontos, megmarad. Majd visszajön magától. Ha nem, nem- elég lomtár van a világon. Nem érdekelte, mit evett aznap, elfelejtette az éhséget, elfelejtett aggódni érte, nyugodtnak lenni is elfelejtett, vagy ha az volt, akkor épp valami másra figyelt. Viszont alkalomadtán meglepõ pontossággal látta a helyszínt. A mostani helyszínen egy hajdani istállót. Ebben az országban történt. A csülök nevét még nem tudta. Ment, stoppolt, kitették egy domb után. Megelégelte a várost. Annyit lõdörgött már, tudta, vidéken is összejön.Becsapta az ajtót, bólintott a sofõrnek és körülnézett. Húsz ház, kõház. Domb templommal. Messze lapos épületek. Na.
- Mit csinálsz? –kérdezte magától. Gyakran beszélgettek.
- Lopom az idõt.
- Kérlek, ilyen pátoszos választ. Jól vagy?
- Jól.
- Ez a fontos.
Majd monológba csapott, mégpedig pátoszosba, a megjegyzés ellenére.
Remus, Remus, van itt Romulda, Romulus? Vagy hiába születtél? Ez az élet akkor gyönyörû, ha tudod, mit kell tenned. (Vagy akkor unalmas.) Végy mély lélegzetet e tiszta levegõbõl...
Itt már kacagott. Egy kamion ment el mellette. Hm, Bulgária. Mit keresnek ezek itt? Csak azt, amit te. Vagy te még annyit sem. Na, ne kérdezõsködj, inkább nézz körül. A régi mese: elõször is, mit akarsz csinálni? Semmit. Jó. Ez könnyû. Másodszor: hol alszol? Ezt mégiscsak kell. Rositákkal itt nem olyan gyors az ismeretség. Mondhatod, persze, ama híres városból jössz, ahova bárki fiatal tegye a lábát, rögötn ismerik, s még aznap este szeretõje van. (Harmincötéves volt, ajjaj.) A külsõd krumpli. Kellen, -játsszunk színházat, -kellene, ha száz évvel ezelõtt vagyunk, valami kihajtós, nem, rézgombok. Láttam rézgombot egy hete is, még létezik. Hiszed-e, Remus, még létezik üzlet, ahol külön adják a kézelõt, az ing nyakát, netalán zsabót?, de gombot, mint ékszert, a kirakatban. Gombok helyett dombok. Ajánlva Rositának. Rrosíta –itt nincs. Domb, Rsrosíta féle –sincs. Egyelõre. Hol alszunk? Király.
Körbejárta a házakat. Igen zártnak tûntek.Stoppoljon tovább? Térkép semmi, knowledge, semmi, nyelv- a csülöknek nem tudta a nevét, de már elboldogult, felfeldezik, hogy nem idevalósi, adja az idegent? Esetleg dolgozzon? Létezik napszámos? Nem ért a gépekhez? Van itt fafeldolgozás? Mondjuk, ez lehet egy kérdés, kezdetnek. Jó estét, kérem, elnézést, alkalmi munkát keresek, fafeldolgozásban dolgoztam, innen s innen jövök, ideirányítottak, azon a helyen sokan vannak, tudnak a környéken hasonló üzemet? S ha már ezt megkérdezte, gondolkodott, a következõ kérdés: Meesze van az út. Itt alhatnék egy éjet? Esetleg segítek a ház körül. Milyen romantikus.
De nem így alakult.
Végigment pár porta elõtt, ahova be sem csöngethetett, zárva volt. Végre egynél mozogtak. Gyanúsan néztek rá. A fafeldolgozó üzemnél elakadt, elfeljtette, fa, fa, ami fával.
- Fát akar gyûjtögetni?
- Nem, dolgozni.
- Nálunk nincs mit.
- Ami fával dolgozik.
Mutatta, hogy fûrészel.
- Mi? Nem értem.
Középkorú férfi szállt ki a kocsibõl, ami akkor gördült az udvarra.
- Van valami?
Erre az elsõ férfi ezt mondta:
- Uram, attól tartok, nem segíthetek önnek.
Remus felnézett. Már a száján volt a szó, az elõzõ pillanatról, hogy fát is vághat, érezte a füst illatát, de elhallgatott.
- Igen. Köszönöm. –dadogta és kiment a kapun. Lélegzett egyet.
- No, itt nem. De tényleg, fát is vághatok.

A következõ udvarban felvágva szállították a fát. A fafeldolgozóval is próbálkozott. Semmi. Végül a szállást kérdezte. Nem, mosolygott a gazda és sietett a kaput becsukni. Esteledett. Estefele nehezebb. Ha sötét van, gyanúsak az alakok. Két helyen kérdezte, de hazaszállingóztak a családtagok és egyre kínosabb lett a sötétben kocogtatni a házak kapuján. Már ha érdemes volt, ha meghallgatták húsz méterre, bent az ebédlõben.
- Este van, este van, ki-ki nyugalomba,
feketén bólingat az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Dalolj, János, danadan. Hold, az van. Kicsit éhes vagyok. Hideg is van. Mi legyen? Vannak istállók. Így esett a választás egy elhagyott épületre.
- Úr vagyok! –mosolyodott el, mikor megpillantott viszonylag közel egy halom mûanygaba csomagolt bálát. Odament, legurított egyet, a házba gurtotta, a romos falak között egy ajtónyi-embernyi résig.
- Meg kéne nézni, mi van odabent. Félsz a sötéttõl? Patkányok. Vagy kígyó? Csapjunk zajt. Persze mértékletesen. Van gyújtóm. Ez jól fog. Óvatosan.
A telihold fele tartotta, mûanyag átlátszó gyújtó volt, olcsó, kínaitól vette.
- Hátha a kovát nem spórolták ki belõle. Gáz még van.
A fal mentén végigütögette a földtõl félméternyire a köveket. Belépett és keccintett. A lángnál annyit látott, üres a helyiség. A fenti réseken a holdsugár is beszüremlett, néhol sávokban.
- Nem is kell fény. Hold! Akáõr a neonlámpa.Rromantikus. Na. Hallgass.Itt nem jön senki. Holnap lesz valahogy.Most aludj, aludj, érted? Ez a legfontosabb.Hogy holnap figyelhess, mert holnap figyelni kell, mert éhes leszel.Kicsit hideg van.
Összehúzta vállait, mad hátrafeszjtette õket, gerincét is megfeszítette. Még van egy pulóvere, a sál a nykán, a táska a hátán. A táska kell- elrendezi a háthoz szélvédõnek, a sál a fejre, a pulóver is jól jön.Eszébe jutott, amikor volt ideje gondolkozni a döntésein, vajon legyen ravasz, vagy ne legyen? S a következõ kérdés: megéri ravasznak lenni? Ez már abszurd, kuncogott. Eddigi tapasztalatai szerint a ravaszságot is gyakorolni kell, akár a pianót vagy kántót, voltak ismerõsei, különben balul üt ki. Mint mikor az egyszer csalót büntetik. Ez nem is mint. Ez az. Most viszont nincs alkalom hasonló elméletekre.Most most van. Today is today. Mondta magának.Lehet, hogy éjfél elmúlt. Éjfél elõtt ez még holnap. De utána már utolértük a mát. És sürgõsen aludni kell. Mert akkor már ma továbbáll. Ez pedig csak pár óra. Hol a szalmabála? Vagy fû vagy mi. Kilépett a résen. Igen igen, össze van kötözve. Elvágjuk. Van egy bicskám, ha-ha, úr vagyok. A bála szétmegy, gurítsuk nem feltûnõ helyre. Szétmetszette a mûanyagot egy darabon, kihúzigált belõle egy boglyányit, azt bevonszolta ölben. A résen fele kihullt. Közben kimelegedett és bosszankodott.
- Mindjárt reggel. Eltöltöm itt az éjet. A füvekkel.
Egy fekvésrevalót felpockolt a sarokban.
- Még egy kicsit. Ha elszenderedem és húz valamelyik üres kõhely, kellemetlen felkelni.

Ez jutott eszébe a barátjánál, akit most meglátogatott váratlanul. A barát fogadta, a ház fogadta, volt kulcsa még a múltkorról. A barát valahol. Addig is élvezte a nyugodt perceket. Folytatta az istállót. Mi történt azután?

Másnap egy idõs házaspárra akadt, akik felvágattak vele valami régi bútorokat, gyári préselt lemezeket, nem vitetik el, mondták, drága, minek is hívjanak ezért külön kocsit, eladni nem érdemes, az udvaron csúnya, el is ázik, bent csak helyet foglal, viszont elfûthetõ s jól is fog, mert tavaszi hideg van, az õ fájuk fogytán. Itt senki sem vág fát. Csak olyan elõre felvágottat. Ami száraz, könnyen hasad. Ezek még felvágni sem jók. Régiek, mosolyogtak az öregek, rossz gyártmányok, kész.
Most hogy az ágyon hevert és ezt maga elõtt látta, elmosolyodott, elkomorodott és fejben aláhúzta a szavakat:
- Buták vagytok. Hitetlenek.
Talán ezért adtak neki munkát. Akkor jól fogott az öregek szemlélete. Õk elvoltak a konyhában, õ felvágta a fát, vacsorálhatott (ez másnap, este, alig ment valami a gyomrába). Csodálkoztak, milyen keveset eszik. Elviheti? Kérdezte. Ó, persze, az övé.
Még vághat fát.
- Nem, több nincs. –mosolyogtak az öregek.
- Az ügy lezárva, az apóka a kapu fele pislogott. Köszönik szépen. A sarkon megállt és ugyanolyan bátortalanul, mint elõzõ este, szólt:
- Nincs hol aludnom.
- Á, nem idevaló?
- Nem.
Milyen furcsa logikájuk van. Hiszen az elõbb említették, itt senki nem vág fát.Azt hitte, nyilvánvaló a csavargósága. Vagy ennyire ismeretlenek a szomszédok? Vagy a híres udvariasság?
- Hát, ma már nincsen vonat. –bólogatott az öreg.
- Nincs. –bólintott vissza együgyûen.
- A bár még éjfélig nyitva van.
- Ott nem lehet aludni.
- Talán õk tudnak egy helyet.
- Csak épp ahol elférhetek. Csak épp fedél legyen.
Erõsen bámult.
- Jó szerencsét! –mondta az öreg jóindulattal és az anyóka megindult elpakolni a szilvaízet.
- Aludhatnék önöknél?
- Nálunk?
- Csak fekvõhelyre van szükségem.
- Nincs harmadik ágyunk. Régóta egyedül vagyunk.
- Csak fekvõhelyre van szükségem.
- Sajnálom.
- De hát azt akarják, a mezõn aludjam? Csak van két négyzetméter! Itt a konyhában is jó lesz. A földön. De fedél van a fejem felett. Meleg.
- A föld hideg. Megfázik. Nem, akkor a nagyszobában, két fotellel. Adunk párnát. Szabad pokrócunk is akad.
- Köszönöm.

Ez jutott eszébe a barátjánál. Még a befejezés: elment a faluból. Nem sajnálta, csak a dühöt, ami közben felgyülemlett, nehéz volt utána az emberekkel. Majdnem két hétbe telt, amíg megnyugodott. Írt haza. Koldult. Egy nap, egy kenyér. Hipochonder lett és a feliratokat elolvasta. Teljes kiõrlésû búzaliszt, volt a felirat, közben pedig hátul a rákkeltõ anyagok hosszú listája.
- Hazamegyek. –mondogatta. Az undor nõttön nõtt. Ez sem jó. De a koldulásnak volt öröme. Mit féltsen? Sajnálta az aggódó arcúakat teli zacskókkal a kezükben, miközben cipekedtek egy szekérderéknak való étellel és a szájuk rángatózott. Egy-két eurót félretett és elõször is hazaírt, sok-sok ismerõsének, akik ki tudjamilyen életet élnek azóta, rövid, megnyugtató leveleket:
Jól vagyok. Itt meg itt. Dolgozom. Csend. Még pár hónap.
Mert természetesen hazamegy. Akármit is jelent ez a haza. Még akkor is, ha ugyanaz, ami itt van. Mert akkor legalább biztosan tudja, vége, nem utazik többet, nincs már erre szükség. Idõnként nem tudta visszatartani álmodozását és filozófiákkal töltötte meg a levelet: Minden utca ugyanolyan. Vagy: Itt is az otthoni arcokat látom. De a legfontosabb volt a megnyugtatás. A hagyomány. A világ leggyakoribb kérdése és rá a válasz magáról: Hogy vagytok? Én jól vagyok.
Az is igaz volt, hogy dolgozni próbált, fizioterapeutaként. Igazi fizioterapeutának nem vették fel, mert ahhoz ajánlás kellett, mindenki másnak elõbb volt ajánlása, pontosabb nyelvezete, de alkalmi kliensek kerültek. Az utcáról. Vagy felvették egy negyed kozmetikaszalonjába pedikûrösnek.Aztán a szalon bezárt. Vagy egy fitnesszterembe, ahol masszírozott.A fitnesszterem viszont drága volt, a vendégek ritkán engedték meg maguknak, hogy a masszázs pótdíját is fizessék. Ráadásul neki, aki bérelte a helyet, adóznia kellett a hely miatt, vagyis klienstõl függetlenül. Kettõszázat havonta. Olcsón dolgozott, húszért félórát. Más világvárosokban ez harminc. Aztán húszért negyven percet. Csomagban tíz masszázs százötven euró. Karácsonyi árengedmény hiába. Kevesen jöttek és aki jött, elégedetlenkedett, nyilván az ár a minõséggel esik. Elege lett.
Istenem, micsoda krízis!
Volt egy barátnõje még otthon. Volt egy itt is. Mintha ugyanaz, helyi változatban.Ugyanaz. Kezdetben rengetegen segítették. Az elsõ év, mert fiatal.
Harmincötön. Hazament. Otthon lehúzott tíz évet. Elgondozta szüleit, aztán a kertet. Kóborgott. Apróbb kalandjai voltak, sosem hosszabb kapcsolat. Próbálkozott gyárban, de elsõ nap rájött, amire mindig rájöhetett: kihasználták; és meglépett. Egy szerzetestõl könyvkötést tanult. Pár hónapig a kolostorban lakott, kapált nekik. Az öreg atyának hátfájásait enyhítette. Nem tudnak fizetni, mondták, annyi pénzt amennyit kér, de cserébe megtaníthatják könyvkötni. A kapálást passzióból végezte és a haszonért, mert azért adtak napszámot és ételt. A szállás ingyen volt. Végül kijött ide, kihívta ez a barátja, aki szótlan. Úgy történt, otthon nyomorkodni kezdett megint. De minek eltûnni a szomorúságban? Még pár év –ki tudja mennyi? Elõvették a bölcs és komor gondolatok. Ilyenkor emberekhez kell menni. De otthon, abban az országban csak zavarna.Ott nincsenek egyedül. S ha kell segítség, kelleni kell, de nem tudják eltartani. Õ is lassú! A szobák kicsik, sok a tárgy. Nem férnek el. Viszont itt, nyugatabbra, több az egyedüllét és egy kenyér, neki ez elég, kikerül. Valóságos gyógyítás lehet egy társ. Írt ennek az ismerõsének, aki lelkesen válaszolt, õ többezer mérföldet tett meg, kiderült, komolyan gondolta, az ismerõs pedig meglepõdött. Itt egy évvel elõre kérdik a hasonló utat. Üres kézzel érkezett, rossz ómen, mert a hosszú út felemésztette az ajándékot és tartalékot egyaránt. Két hét után mennie kellett. Ekkor álmodott az anyjával és idézte fel apja korholásait, hatvannyolc évesen. Azután a világvárosba jutott, szociális helyre, összekapart egy rendes külsõre valót, jótékonyak mûhelybe jutatták, az asztalosnál takarít és szerszámokat olajoz, a XVI. Lajos-székeket nyolcezren alul nem adják. A tulaj régi mûhelyében lakhatik, persze nem az õvé, de egy lyuk és a központban van.
- Remus, röviden ennyi az életed. Hazamész. Egy-másfél év után. Fogad, vagy nem fogad, kéynszervendégeskedünk. Még valakinek muszáj befogadnia. Aztán nem jössz többet, megígérheted.

Mennyit mesélt! Folyton-folyvást mesélt. Folyton-folyvást beszélt. Meséket tudott gyerekkorából, mikor azzal kezdte, hogyan ugrotta át a szomszéd kerítést és hogyan evett málnát olyan helyrõl, ahova a harapós kutyák miatt senki sem mert menni, akkor még élvezte a ravaszdiságot. Mesélte, amit neki meséltek, mások történeteit, fantasztikusat és igazit, úgy tûnt, gazdag. Ámulták és dícsérték, irigyelték a bátorságát, a kalandokat, az éjszakát telihold alatt szalmaboglyában. Késõbb saját útjait mesélte és már nem jószántából, hanem mert nem volt más, ez lett a jelen. Honnan jössz? Hová mész? Meddig maradsz? Levelek, amelyek sokat sejtettek rövidségükkel, pedig annyi volt az eltelt idõ, amennyit a lapra írt, le lehetett írni öt sorban egy hónapot.Tíz városnévvel és öt-hat igével.Stoppoltam. Kéregettem (ezt sosem írta, de bevallotta). Ajánlatok tétele.Vagy hasonlók. Mit ismert? Az országutakat, indulást és érkezést, és e nyílt intervallum sosem biztos két napja között az üres végtelent. Ezt nagyon jól ismerte. Igen. Nem. Ez vot a párbeszéd. Jól vagyok. Késõbb ennél is egyszerûbb lett, egyhasználatú, kettesben is változatlan: van- nincs. Van fény. Van ház. Van egy nõ. Ma van. Most nincs. Nincs, nincs, rég. Tranzitok között átmenetek egyiktõl a másikig. Aztán csak elfogadta az alkalmakat, miért nem teremtette õket? De nem hibáztatta magát, sem mást.
Hevert így az ágyon. A barát, aki az érkezésrõl nem tudott, még messze kóborolt valahol. Itthon van, a környéken? Unta várni, kezdett nyugtalanítóvá lenni ez a másé-hely. Õ közhely. A mindenkié. Az az õvé, ami senkié. Ami szabad. Kint az ég alatt. Vagy ami senkinek se kell, az asztalosmûhely rozzant változata. Szerette ezeket a helyeket. Otthon?
Hátradõl, mennyezetre függeszti szemét. Ugyanúgy sajognak a zsigerek.
- Mondd, te plafon, hazamenjek? Két napja még biztos voltam a hazamenetelben. Végig kellene csinálni. Egyszer, valamit.
Gondolkozott, tervezett. Ettõl elnehezedett. Hosszú ideje elõször vett komolyan egy gondolatot, ezt sem tudta, csak belebonyolódott.Szükségét érezte egy sétának hátizsákostól.A lépcsõn lefele már a részletekig jutott. Van egy kártyája valami részlettel, a karácsonyi összeszedett pótlékokból a mûhelybõl. Vannak továbbá ételcsekkjei tavalyról. Készpénz két euró. Ennyi maradt két nap stop után.

Álom.
Elment egy nagyüzletig, ahol átirányították egy másik, még nagyobb üzletbe, ott talán elfogadják a tavalyi, beváltatlan papírokat is.A bank csakis a kártyát készítõ bank lehet.Gyalogolt hosszan a város másik felére, a banképületig,aztán eszébe jutott, de hiszen hat óra is elmúlt, zárva, a nagyüzlet még mûködik, szerencsére van itt a közelben,és ismét gyalogolt. A város szélén haladt, gyalogosoknak nem volt járda, százassal suhantak mellette a járgányok, felcsapták rá a port. Nyelt egyet.
- Ha lenne almám...a kertünkben mennyit ettem.
Feltûnt a nagyüzlet. Még egy óra. Nyolc óra. Kilencig nyitva van. Egyenesen a kasszához ment és a papírokat mutatta.Nem tudja, rázta fejét a lány, a kasszánál tonnaszám gyûlt az áru, hosszú, lakkos körmei idegesen csapdosták a gépet, késõbb megkérdi. Ott ácsingózott hát a kassza elõtt, mígnem kopott külsejére felfigyelt az egyik árurendezõ, aki odahívta a szekcióvezetõt, aki megkérdezte, miben segíthet. Újra megmutatta a papírokat.
- Egy pillanat. Megnézhetem? Kérdezte a nõ. Letépett egy szelvényt és eltávozott. A neonok zúgtak, a kassza csattogott, az emberek elgurították tele kosaraikat a kocsikhoz, a gyerekek süvöltöttek a megvásárolt csokoládék vagy plüssmacik után. Mosolyogni próbált. Gyerekek...de a szeme a távoli piros feliratú fémajtót leste, amely a személyzet számára volt fenntartva. Kicsit szégyellte magát elkalandozó tekintete miatt. Mosolygott a kasszáslányra, aki gépiesen tartotta a kódokat a lézer alá és sorban jóestét kívánt a soron következõnek.Nyújtotta a számlát és megköszönte a vásárlást. Vagy tíz perc után õt is észrevette. Ekkorra elfásult a mosolya, amelyet tíz percen keresztül tartott fenn, hátha észreveszik és amilyen gyorsan csak tehette, felélénkítette ismét. A kasszáslány ekkor már a következõ halom vécépapírnál és ananászkonzervnél tartott, õ pedig zavartan vette tudomásul, hogy erõfeszítése a futószalagra pazarlódik,ahova most néz ;és szólítják. Megfordult, a kasszán kívül a vöröskabátos szekcióvezetõ állt a szelvénnyel.
- Sajnálom, mi nem adhatunk ezért árut. De megpróbálhatja pénzért beváltani a banknál.
- Melyiknél?
- Akinél a biztosítónak szerzõdése van. Beszéljen a munkaadójával.Vagy a biztosítóval. Nem tudom pontosan, ki intézi. Ha nem tudja, a munkaügynél érdeklõdhet.
Fáradtan nézett a nõ szemébe. Nem tudta, hogy néz. Csak meg kellett állnia egy pillanatra. Az visszanézett és bólintott.
- Igen uram. Vigasztalan.
- Köszönöm. –megmozdult a száj és az arcpárnák.
- Viszontlátásra –köszönt a kasszáslánynak, aki továbbgépelt.
A bejáratnál eszébe jutott, van még két eurója. Ezért vehet valamit. De nagy a sor. Mindjárt zárnak. A parkolónál megállt, befordult. Felfele nem bírt menni. Vitte lefele a nehézség, le-le, amíg a föld alatt volt, több emelettel, a föld alatt is a legalsó szinten a pincében. Eddig ezt tartotta tartaléknak, ezeket a papírokat. Ha megszorul, akkor. Öreg és elfelejtkezett a határidõkrõl. Elfelejtette, hogy a papírok meghalnak, különben folyton rendezni kell õket, újak és újak kellenek, nincs érvényesség. Ezt sem tudta. Megállt a pince bejáratánál. Ment elõre, a neonok alatt, a mennyezet csepegett, valamiért vécék voltak itt, talán a munkásoknak, amikor építették, az út kiszélesedett, egy kocsi is elfért volna rajta, innét parkolónak szánhatták, de azátn mégsem bocsátották használatra,, ment tovább, kaptatón felfelé, vagy ez egy másik bejárat? Hosszan-hosszan, most már végig kell menni, lesz itt valahol egy ajtó, kapu, kimegy és akkor jobb. Újabb mellékhelyiségek következtek, ezúttal zuhanyzókkal.
Felfrissült. Meglepõdve tapasztalta, nem fél. Úgy rémlett, tanul, valakivel van, délen utazik, egy hatalmas állomáson, a barátja olvas neki és könyvkötés helyett szerkeszteni tanítja.
- Hiszen ezt mindig tudtam! –kiáltott fel.
Nem törõdött azzal, hallja-e a hangját.
Továbbment. Egyre erõsebb lett a karja. A hátizsákot nem is érezte. Egy lapos terembe ért, ebben már volt fény, természetes fény, itt is csepegett a mennyezet. Szétrugdosott csempék és rozsdás csapok málltak középen. Ûr. Egyszercsak egy alak jött be. Rongyokban, nem is meglepõ. Levetkõzött, a csontjai kiálltak, a bordáit számlálni lehetett, a térde krumpligyûjtemény, a lábszára pipa. Borzos volt, rasztahajú. Egy csaphoz ment inni. Azt hitte, mosakodni fog, de az alak tetveket keresett a fejében és mikor talált egyet, suttogott neki és megette. Remus a sötétben állt, beleremegett.
Addig csak bámult tudattalanul, most az iszonytól tett egy mozdulatot, amit észrevett a rasztás. A sötét szemek villogtak felé. Megfordult, közeledett. Húsz-huszonöt éves lehetett. Remus megijedt, hátrált.
- Ne, kérlek. –de nem tudta volna megmondani, mit.
Az alak megállt a terem közepén és Remus bámulta. Átfogta. Újból nem félt, csak állt. Csodálkozott magán. Egyszerre félt és remegett és egyszerre mindegy volt, mi is történik itt. Csodák! még kíváncsi. Az alak, sötétbõrû, keleti, sarló alakú kést húzott elõ. Remus nem félt. A fiú saját vállába vágott, lasssan, addig nyomta, amíg a vér csorogni kezdett. Remus a csontjához kapott, saját vállához a sötétben, tudta, hogy fájnia kell, de nem fájt, és mereven figyelt. Lassan vágta a másik a karját, lábát, a térdeit, a húst. Remus megmozdult. Félelem nélkül.
- Kérlek, könyörgök, ne kínozd magad.
A rasztás szeme villogott.Ledobta megmaradt ruháit, csak az ágyékát takarta fehér rongy, és egyre dühödtebben vagdosott. Egyre lendületesebben, a fém hangja a húsban akár a mészárszéki nyerseségek, Remusból ömlött volna a tiltakozás, ha tud,míg a sziszegés bosszút állt. Végezetül, hogy nem érte el célját, a sovány fiú görbe szablyát rántott elõ és levágta saját fejét. A fej megfordult a levegõben. Remus a halántékához kapott, csontig ért a vágás, mégis ép esze volt, tudatában annak, ami történik.
A fiú visszaillesztette a fejet, megvastagodott a nyak, kidagadtak az erek és növekedni kezdett. Vastag, lila gomolyaggá alakult, egyre közeledett Remus fele, aki félt és nem félt, de alig tudott védekezni. Kiáltozni kezdett, hitébõl neveket, negyven-hatvan-hetven évvel ezelõtti nevet, Isten nevét.
A gomolyag megállt. Remus észbekapott: Mûködik! A gomolyag gúnyosan nevetett és közeledni kezdett.
- Mert te sem hiszed!
Sárga belek kavarogtak benne.
- Hiszem, hiszem! Üvöltött Remus és visszaemlékezett egy mondatra, amit kilencévesen mondott, a mondatról pedig a kilencedik évre, és lassacskán, folyamatos üvöltözés közben arra, ahogy akkor ejtette ki a szavakat. Tudta, ez egy nagyon erõs ima. Anyja tanította rá. Nem tudta a szöveget. Sosem. Csak most. Menj el! Menj el! Kényszerítelek!
A gomolyag megenyhült.
- Elmegyek. –szólt a szellem. –De nem mert te azt mondod, kényszerítelek. Ez a szöveg nagyon erõs. Engedelmeskednem kell. Hívd a nevet. Hívd a nevet, amit tudsz, különben visszajövök.
Remus újra Isten nevét kiáltotta, az Istenemberét. A gomolyag hatalmas arccá alakult, szenvedõ, szakállas, szõrös arccá, amely vigyorogni kezdett, agyarakkal és forgó szemekkel.
Nem szabad megszokásból, rezzent össze Remus, figyelj, figyelj, különben visszaidézi a szellemet, gonosz szavak, közönyös hívás. Nem tudta, mit gondol. Üvöltözött egyfolytában és míg a tüdeje bírta, egyre erõsebben. Az arc növekedett, megnyugodott és megállapodott. Rettenetesen szomorú volt. Remus észrevett egy másik helyiséget, egy fáskamrát, ahol az istenember járkált jajgatva, magát ölelve keresztben, görnyedten. Már meggyötörték, de nem volt túl a halálon. Annyira szerencsétlen volt, hogy Remus mindenrõl elfelejtkezett. Hogy is tudott eddig másra gondolni? Szeretett volna valamit mondani neki, de nem jutott az eszébe semmi, közeledni hozzá, de nem mert lépni, át akarta ölelni lábát, ahogy szeretõit, de túl tiszta, tõmény volt a fájdalom.Itt nem ment az akarat, a tudat, nem döntött, képtelen vagy képes volt, anélkül hogy sejtette volna. Bár sírni tudnék, ezt akarta de nem tudta gondolni, mert nem tudott sírni, ott erõlködött hiába, végül lehullt a lábnyomokra a poros helyen és az eltûnõ lábakat látta. Tudta, hogy kért valamit, mint mindig életében, most is kérés lett belõle, de milyen esztelenség ez a kérés! Teljesen hiábavaló, teljes dõreség. Megértette ezt az embert, de nem volt együtt vele, mert elment, elment és itt maradt a homályosodó emlékkel.Ez az emlék, vele kellett volna mennie, ha tud. így most azzal megy, akit talál.

A kamra ajtaja bezárult. Az arc eltûnt. Az ablakban, ami fehér nappali fénnyel volt tele, mélyedésében egy sovány, fekete leány kuporgott. Õt is csak most vette észre. Rengeteget éhezhetett. Csuklójánál látszott mind a két csont. Lábait maga alá húzta. Oda kell mennie hozzá.
- Kérlek szállj le. Hideg a fal, megfázol.
A lány tenyere tele volt írva. Írni próbált.
A Tolvajt nem látták többet.